Egy diktátor végnapjai

„Bár a rezsim a hidegháborús légkörben igyekezett a Nyugat »bástyájának« feltüntetni magát, évtizedekkel a gyarmatbirodalmak felbomlása után nem lehetett esélye. 1980-ban brit közvetítéssel Rhodesia – immár Zimbabwe néven – olyan független ország lett, ahol végre a fekete többség is polgári jogokat kapott. Az új ország miniszterelnökeként Robert Mugabe kezdetben nagylelkű gesztusokat tett egykori elnyomóinak, akik messze számarányuk fölött kerültek be a parlamentbe, sőt az első kormányba is.

Innentől kezdve azonban előbb lassan, majd gyorsuló ütemben minden szétrohadt. Mugabe egy idő után megunta a miniszterelnökséget, és elnökké választatta magát. Megkezdte az egypártrendszer kiépítését, igyekezett korlátozni a megmaradt ellenzék működését. Nagy összegekkel jutalmazta hozzá hű híveit, akik hivalkodó, újgazdag módon utánozták a fehérek egykori életstílusát. A feketék többsége egyre szegényebb lett, amire válaszul Mugabe elkezdte kisajátítani és hívei között szétosztani a fehér telepesek földjeit. Egy értelmes és átgondolt földreform jogos lett volna. De a politikai kampányként levezényelt »igazságtétel« során a pártalapon kinevezett új gazdák csak lerabolni tudták a földet. Erre kitört az éhínség, amiért a rezsim a Nyugatot vádolta, amely úgymond »ellensége« a zimbabwei nemzetnek. Egyre több fekete fordult szembe a rezsimmel, miközben Mugabe mind több ellenfelét vádolta meg »árulással«. Az utolsó választásokon már csak nyilvánvaló csalással tudta megőrizni kétharmados többségét a parlamentben, de ez sem akadályozta meg abban, hogy harminchét évnyi uralom után ismét bejelentkezzen a következő elnökválasztásra. A múlt heti puccs feltehetően ebben akadályozta meg.”